A klímaváltozás hatására a Kilimandzsáró híres hava ma már egyre kisebb és kisebb, néhány év múlva akár el is tűnhet Afrika legmagasabb csúcsáról.
A Kilimandzsáró égbe törő hegye, a még meglévő hósapka és persze a közel 6 000 méteres magasság méltó vonzereje lehet két olyan embernek, akik egyébként is a magasság bűvöletében élnek, hiszen az általuk forgalmazott kémények is bátran törnek az ég felé.
A hazai füstgázelvezetési piacot évek óta vezető márka, a Tricox lelkes munkatársai, a kereskedelmi és a műszaki igazgató gondolták úgy, hogy meghódítanak egy újabb csúcsot, olyat, ami kicsit magasabban van, mint a legmagasabb kémények Magyarországon.
A Kilimandzsáró Tanzánia, és Afrika legmagasabb hegye, legnagyobb csúcsa 5 895 méter. Meghódítása nem pár órás elfoglaltság. Négy nap. Felfelé. Napi 10-12 km, 1 000 méteres szintkülönbségekkel fűszerezve. Lent 30 fok, fent -10 fok. Olyan napsütés, amelyben pár perc alatt rákvörös lehet az ember, legalábbis ha előtte fehér volt a bőre. Egyre és egyre kevesebb oxigén. Bátran mondható, hogy embert próbáló feladat.
Egy ilyen út kiválóan alkalmas arra, hogy az ember egyrészt ráeszméljen arra, hogy milyen kicsi is a természetben, másrészt, hogy lássa, mire képes, milyen határai vannak fizikai és szellemi tűrőképességének.
Különleges hely ez. Esőerdővel, buja, dús növényzettel, hatalmas fák hatalmas gyökerei alatt, között, mellett halad a mászó felfelé. Aztán az út egyre inkább szavannás, már nem hallani a majmok rikácsolását. Másra csodálkozik rá az európai szem: az itt élő állatok jóval nagyobbak mint amihez hozzászoktak. Hatalmas madarak repülnek felettük, nagy rovarok csapódnak néha a mászók ösvényére. Aztán inkább köves, sivatagos lesz az út. Erre már nem látni semmilyen zöldet, nincsenek növények. Majd a csúcs közelében olyan, mintha holdbéli tájon járna az ember. A Kilimandzsáró kőzete bazalt, ami nagyon mállik, ezért az ember szó szerint olykor bokáig süpped a fekete hamuba. Mindez 6 000 méter közelében, felfelé, vagy lefelé tartva emberfeletti erőfeszítést kíván és nem feltétlenül az izmok megfeszített munkája miatt, hanem azért, mert a hamu pereg, csúszik és csúszik vele a mászó is.
A reggelek varázslatosak a hegyen és különlegességüket tovább emeli, hogy a porterek (hordozók) a kicsiből is csodálatos lakomát készítenek. Több ezer méter magasan, ahol a kiszáradás a legádázabb ellenség, ahol már az ivóvizet is csak tablettával fertőtlenített vízből nyeri az utazó – nos hát ott a pirítós, a tojás és a kávé is úri lakoma. Ami pedig a reggelihez jár, az pótolhatatlan: olyan csend, olyan környezet, olyan látkép fogadja az ébredőt, ami életre szóló élményt jelent a túrára vállalkozónak.
A csúcs meghódítása éjfélkor kezdődik, fejlámpák haladnak felfelé. Senki nem tudja, hogy épp mi mellett halad el, mekkora szakadék tátong mellette vagy mennyire sziklás a terület és milyen messze van még a Gilman’s Point, ami a legnehezebb szakasz végét jelenti. Talán jobb is így. A sötétség szinte fogható, nem látni mást csak azt a pár centit, ahova a fejlámpa világít és a többi ösvényen a csúcs felé törő csapatok pislákoló lámpáit a távolban.
A cél, hogy a napfelkeltét Afrika legmagasabb csúcsáról az Uhuru-ról csodálhassák meg. A látvány szinte leírhatatlan. Ahogy a hegyen túl, a horizonton felkelő nap első sugarai feloldják a hegymászók fagyott arcát. Ekkor érzik, hogy igen, megérte. Megérte a több napos gyaloglás felfelé, a rengeteg kényelmetlenség. Igen, hiányzott a vetett ágy, a finom ivóvíz, az élelem. Mindenki elgyötört, de ezért a pillanatért érdemes volt mindezt át-, túl- és megélni.
Vissza